Mint már bizonyára kitaláltad, Bence vagyok, és ezeket a sorokat épp Új-Zélandról írom 2017 januárjában egy könyvtárban, Taupo-ban. Eddigre már 13 hónapja nem jártam otthon, az eddigi leghosszabb idő, amit távol töltöttem Magyarországról. De ez még csak harmada a tervezettnek; 2018 végén jár le a 3 év, amit nagyjából kijelöltem magamnak, mint utazó-idő. Eddigi utam is rengeteg élménnyel gazdagított s gazdagít most is nap mint nap. És nincs egy nap, hogy megbántam volna, hogy elindultam.

Hogy kezdődött?

Életem első önkéntes lehetőségével fordult át úgy az életem, hogy ma itt ülhessek és írhassam ezeket a sorokat. 2011 nyarán 9 hetet töltöttem egy árvaházban, Kenyában. Ez volt az első egyedülálló utazásom, mely messzebbre vitt, mint Bécs és az élmény – sok minden miatt – nagyon mély nyomot hagyott bennem. Első blogomat is innen írtam, mint afféle dokumentáció a családnak. Ekkor hullott elmém talajába az a kis mag, hogy így szeretnék utazni: mindenhol úgy élni, ahogy a helyiek. Kenyából visszatérve az akkori párommal rögtön jelentkeztünk Erasmus ösztöndíjjal Németországba, ahol aztán 2012-ben 5 hónapot éltünk.

Később, mikor lediplomáztam óvodapedagógusként – igen, óvóbácsi – még két évet dolgoztam otthon, mielőtt 2015-ben a sürgető érzés kilökött az ajtón és elindított az úton, melyen azóta is járok. Ebben a két évben sokat is betegeskedtem, nem éreztem igazán a helyemen magamat.

Így aztán 2015 áprilisában összepakoltam a motyóm és kimentem Skóciába 5,5 hónapra pénzt gyűjteni az induláshoz. Kiérkezésem után nem sokkal indítottam ezt a blogot.

Love is in the air

’15 szeptemberében hazamentem egy hónapra, hogy búcsút vegyek a 3 éves etap előtt a családtól és barátoktól. Nagyon élveztem ezeket a napokat, rengeteg ismerős arc, s nekem semmi dolgom nem volt, mint jókat beszélgetni velük. Lényegében nyaralni mentem haza, legalábbis így éltem meg.

Az Élet úgy hozta, hogy az utolsó napjaim egyikén találkoztam Brigivel is, akivel általános iskolában voltunk évfolyamtársak. A következő pillanatban már – szándékosan – le is késtem a gépem Barcelonába, 10 nappal később pedig úgy döntött velem tart. Vitathatatlanul bátor, ha engem kérdeztek. Megvártam, míg lejár a felmondási ideje, megvettünk neki is mindent, ami a hátizsákos léthez elengedhetetlen, és igyekeztem megnyugtatni Brigi édesapját, hogy nem fogunk drogot csempészni Dél-Amerikában.

Így lett 2,5 hónap a tervezett egyből, de végül 2015. december 14-én útnak indultam a Karib-tenger felé, ahol egy héttel később Brigi is csatlakozott hozzám.  Azóta együtt járjuk a világot és kéz a kézben nézünk szembe a kihívásokkal, melyeket ez az út tartogat számunkra.